Vannak helyzetek, amikre nem igazán lát rá az ember akkor, amikor éppen benne van, hanem inkább utólag áll össze a puzzle minden darabkája. Most picit én is így érzem magam a saját karrierváltásom kapcsán.

Korábban, huszonévesen szerettem a multizást. A feladat nem volt kifejezetten izgalmas, viszont nagyon jó társaság alakult ki az irodában. Jórészt mindannyian pályakezdők vagy friss munkavállalók voltunk. Szerettünk napközben és munka után is együtt lenni a kollegákkal, a munkát megcsináltuk, de különösebben más dolog nem volt fontos. Szó sem volt még önmegvalósításról.

Ebben az időszakban viszonylag sokat túlóráztam. Lehetett vállalni szombati munkát, amit bőségesen megfizettek. Akinek albérletet/ lakáshitelt kell fizetnie pályakezdő fizuból, az tudja, hogy a pénz milyen sokat is számít.  

Jó szívvel emlékszem vissza erre az időszakra. Itt még elég volt az, ami volt, jó volt, úgy ahogy volt. Nem elégedetlenkedtem. 

4 év múlva váltottam egy másik multihoz. Itt már picit szeniorabb munkákat, projecteket kaptam. Talán azért mert fiatal voltam, vagy nem tudom, de sokszor magamra vettem, ha nem haladtak a dolgok. Hiába tettem én meg mindent, hogy az adott munka jól menjen, ha másoknak, akikkel együtt kellett dolgozni, ez nem volt fontos. Közben természetesen a számonkérés hozzám érkezett. Ezt ma már teljesen másképp tudom kezelni, de ehhez kellett jó pár év.

Időközben vettem egy lakást svájci frankos hitelre. Akkor sajnos tényleg annyival több lett volna a forint hitel, hogy erre esett a választás. Bár nálam a kezdő törlesztő részlet töredéke volt a fizetésemnek, a válság után mégis havi szinten egyre több és több lett a törlesztő. Amikor - az árfolyam változás miatt-  már a felvett hitel összeg duplájával tartoztam a banknak, akkor döntöttem el, hogy valahogy ki fogok, ki kell szállnom ebből a hitelből. Nem tudtam abban a bizonytalanságban létezni, hogy egyszer 50 ezer forintot kell fizessek, aztán pedig 150 ezret.

Akkor abban a helyzetben csak azt láttam megoldásnak, hogy nyomom tovább a multis melót, mert az egy viszonylag biztos állás, fix fizetéssel. Amivel tudok kalkulálni, hogy hogyan és mikor törlesztek elő.

Viszont ezzel szinte egy időben arra is rájöttem, hogy azoknak a munkáknak, amiket csináltam, kb. semmi értelmét nem láttam. Én szeretem, ha haladnak a dolgok és vannak eredmények. Viszont a multik, SSC-k sok esetben annyira nagy szervezetek, hogy hónapok, néha évek telnek el, mire egy project kifut, vagy egy változtatás bevezetésre kerül. Ez egy adottság, amit vagy el tudsz fogadni vagy nem. Rengeteg emberrel kell meetingelni, jóváhagyást kérni, majd ők bevonnak újabb kollégákat és így tovább. És a végén már azt sem tudjuk miért kezdtünk bele és inkább hagyjuk is a francba az egészet. Aztán ugyanígy elkezdünk egy újabb végeláthatatlan projektet.

Emlékszem, egy ehhez hasonló eset után (is) puffogtam az egyik kollegámnak, hogy én ezt nem bírom, és mégis mi értelme van annak, amit itt csinálunk?  Kérdeztem tőle, hogy ő mit gondol erről. A válasz rövid volt és egyszerű: ” Klau, ez van, ezt kell szeretni!”

Ehhez hasonló válaszokat egyébként sokszor kaptam és elkezdtem azon gondolkozni, hogy biztos nálam van a hiba. Hogy miért is nem elég nekem az, ami van? Jó fizetés, kényelmes iroda, ingyen kávé stb. Nem kellene ezt túlgondolni, hanem örülni ennek és kész. 

Elkezdtem megkérdőjelezni a saját elégedetlenségemet, de valahogy csak nem sikerült bebeszélni magamnak, hogy ez hosszú távon tényleg nekem való.

A következő posztban jön, hogy mit is kezdtem ezután a felismeréssel magammal és, hogy hogyan próbáltam kiteljesíteni magam munka fronton.