"Ha valaki azt érzi, hogy menni akar, akkor lépje meg minél hamarabb!"

2019. november 05. - Mike Klaudia

Kriszti egy régi, kedves ügyfelem. Mindig tudta, hogy gyerekekkel szeretne foglalkozni, de volt, hogy egzisztenciális okok miatt más munkát kellett, hogy válasszon. Élt már korábban Németországban és Angliában, végül gondolt egy nagyot és egészen Ausztráliáig ment, hogy megvalósítsa az álmait. Vele beszélgettem az újrakezdés nehézségeiről, a külföldi élet kihívásairól és jövőbeni tervekről.

 dscn4119_1.jpg

Jelenleg Ausztráliában, Sydney-ben élsz. Mivel foglalkoztál itthon, honnan indultál?

Kacifántos a történetem. A turizmus felé indultam a gimi után, aztán azt otthagytam, hogy gyerekekkel foglalkozzak. Aztán visszamentem a turizmusba dolgozni és most ismét gyerekekkel foglalkozom. Nem egy nagy karrierváltás történt nálam, hanem inkább visszatértem oda, amit szerettem volna már otthon is csinálni, de ott az anyagiak miatt nem sikerült. Otthon kevésbé lehet ebből a szakmából megélni, itt jobban el lehet vele boldogulni.

Bölcsődei képesítésem van otthonról, amivel 3 éves korig foglalkozhatok gyerekekkel. Már maga a szakmai elnevezés is más a két országban, hiszen otthon bölcsődei gondozónőnek hívnak minket, itt kint egy elnevezés van iskolakezdésig. Az iskolában teacher, azaz tanítónő van, alatta pedig educator, aki igazából az óvónő.

Otthon egy privát napköziben dolgoztam, amit suli mellett csináltam és szerettem nagyon. Az egyedüli problémám az volt, hogy a fizetés, amit ezzel kerestem nagyon kevés volt. Nem lehetett vele tervezni, illetve előre lépni egyről a kettőre. Mikor ezt jeleztem a főnökömnek, akkor teljesen elutasító volt. Nem jelentett be annyira sem, mint amennyire kellett volna. Ezek a kiskapuk nem tetszettek. Próbáltam keresni közben és utána is a szakmán belül máshol, de mindenhol ezt láttam.

dsc_0196.jpg

Ekkor váltanom kellett és egy logisztikai cégnél dolgoztam egy évig, utána tértem vissza a turizmushoz. Szobafoglalásokat intéztem egy nagy szállodaláncnál telefonon, illetve emailen keresztül. Ez igazából egy jó munkakör volt, nagyon szerettem a csapatot. Ez volt az egyik olyan dolog, ami nagyon sokáig ott tartott, illetve, hogy visszahúzott a váltástól. Mert éreztem, hogy nem ez a terület, amit nekem feltétlenül csinálnom kellene, de nehéz volt otthagyni.

Így találkoztam veled (Kriszti egy korábbi coaching ügyfelem-a szerk.). De ekkor csak egy kisebb váltást csináltam. Cégen belül maradtam, 16 szálloda helyett egy szállodát kellett csinálni, ami megkönnyítette a dolgot, lazább lett a helyzet. Egy kicsit előre lepésnek is éreztem, de mégis ugyanazt csináltam körülbelül, csak nem volt annyira megterhelő és jobbak voltak a feltételek. Nem akartam hétvégén dolgozni, megterhelő volt műszakban dolgozni. Ez a váltás megadta, hogy ezt nem kellett onnantól kezdve csinálnom. A csapat megmaradt, mert cégen belül váltottam. Ez így jó volt nekem akkor.

Aztán jött egy olyan dolog, hogy a legjobb barátnőm kint él Ausztráliában már kb. 7 éve, voltam nála kétszer látogatóban. Egyszer a mostani kiköltözésem előtt nemsokkal. Ő mindig is biztatott, hogy lépjek és költözzek ki.

Ez már régóta érlelődött bennem, mert éltem egy évig Németországban és mindig is azt éreztem, hogy valahova el, csak ne otthon. De mindig visszatértem, mert nagy a családom, nehéz volt otthagyni őket. Én vagyok a legidősebb, nekem ez fontos volt, hogy közel legyek hozzájuk. Így nehéz volt elengedni, még most is az. De aztán úgy éreztem, hogy most van az a pont, hogy most vagy soha.

Mi történt, ami mégis megadta ezt a végső lökést?

Korábban amikor elmentem a logisztikai céghez, 1 év után onnan is váltottam és kimentem Londonba. De ez nagyon-nagyon rosszul sikerült. Mélypont volt, valahogy rosszul jöttek ki a lépések és kicsit traumatikus élmény volt, hogy nem tudtam jól kezelni a gyereket. Egy 9 hónapos és egy 2 éves kisgyerekkel dolgoztam, anyuka viszont otthon volt végig. Nehezen engedte el a gyerekeket, én pedig  így nehezen tudtam átvenni.

Ez kicsit konfliktust okozott bennem, hogy akkor valamit nem jól csinálok, nem tudok jól bánni a gyerekekkel. Hogy mégsem az az utam, amit elképzeltem.

Miután hazajöttem, nagyon sokáig nem akartam elmenni. Sokáig úgy gondoltam, hogy már megpróbáltam kétszer és nem sikerült, akkor most már nem költözöm ki külföldre, hanem otthon maradok. Otthon kell valamit találnom.

Aztán egyik pillanatról a másikra feldobódott ez a lehetőség, hogy akkor Ausztráliába jöhetnék. Ezen nagyon sokat gondolkoztam, mert ugye London két óra repülővel, Ausztrália 24 óra. A londoni is nagyon megviselt, főleg a család távolléte miatt. Akkor így ezt most, hogy fogom megugrani? Ezen nagyon sokat töprengtem, de szerencsére nagyon támogató volt otthon mindenki. Nem tudom, hogy mennyire csak mondták, hogy azok és belül mást gondolnak róla, de mindenki pozitívan állt hozzá. Azt mondták, hogy igen, menjél! Tudják és látják, hogy mindig is menni akartam. Úgyhogy ez is segített benne, hogy végül elinduljak.

Nehéz nagyon, nagyon messze van Ausztrália. Már egy éve és két hónapja kint vagyok. Ez egy elég nehéz év volt, anyagilag, érzelmileg, mindenhogy. Most egy kicsit azt látom, hogy jutok vele valahova. Aztán majd ez kiderül, hogy ténylegesen mi lesz belőle.

dscn4119_1.jpg

Mielőtt neki vágtál ennek a nagy útnak, mennyire tudtad, hogy kint mit fogsz csinálni? Mennyire volt terved? 

Amikor kijöttem, az egyik, amin gondolkoznom kellett, hogy hogyan tudok itt maradni. Ausztrália egy olyan ország, ahova elég nehéz bejutni a bevándorlás tekintetében. Vannak olyan szakmák, amiket támogatnak, hiányszakmáknak hívnak. Nagyon kellett figyelnem arra, hogy olyat válasszak, ami ezen a hiányszakma listán van és, amit szeretek is csinálni. Tehát, hogy hosszú távon tudjak vele tervezni. Amikor kijöttem, akkor egy úgy gondoltam, hogy több lehetőségem lesz és majd válogatok. Aztán ezt az élet átalakította, amikor kijöttem, láttam, hogy milyen árak vannak, mit hogyan lehet. Ez egy nagyon drága ország, a mi forintunkhoz képest főleg, de az itteniekhez képest is. Legalábbis ahhoz, amennyit én tudok dolgozni tanuló vízum mellett, ahhoz képest nagyon drága.

Nekem ugye már van egy képesítésem a gyerekekkel kapcsolatban, viszont mivel nem angolszász rendszerben működünk otthon, ezért ezt itt nem fogadták el. Beszéltem mindenféle ügynökkel és mindenki azt mondta, hogy elölről kell kezdeni a sulit. Épp most fejeztem be az első felét, ami igazából ugyanazt a 0-3 éves korig terjedő időszakot fedi le, amit otthon megcsináltam. Ez most egy féléves képzés volt, az otthoni az egy 2 éves képzés volt. Az otthoni képzésem magasabb tudást ad szerintem, viszont itt ezt nagyon gyorsan, fél év alatt meg tudtam szerezni, el tudtam vele helyezkedni. Figyelembe veszik a jelentkezésnél azt, hogy tanulmányaidat folytatod. Még 9 hónap van hátra belőle, ami első körben azt mondom, hogyha ezt befejezem, akkor utána esetleg kinyílnak jobban a kapuk és lesznek lehetőségeim szponzorálásra. Ugye a letelepedés lenne a cél, de az egy hosszú folyamat.

A tanuló vízum a suli idejére szól, illetve plusz két hónapot adnak. Nekem ez jövő novemberig szól, addig ezt ki tudom használni. Ennek vannak korlátai, 20 órát lehet dolgozni, nem hagyhatom el az országot, amikor tanuló idő van, csak az iskolai szünetek alatt. Vannak ilyen megkötések. A legnagyobb megkötés, hogy 20 órát dolgozhatok, ebből kell kifizetni az iskolát, lakbért, mindent. Ez elég sok.

A barátnőm nélkül (aki korábban meghívott magához) nem is indultam volna el vagy legalábbis biztos, hogy nem most. Nagyon-nagyon sokat segített. Az első fél év az abszolút nekik köszönhető, hogy túléltem.

Most már azt mondom, hogy megállok a lábamon. De elég hosszú ideig tartott, maga az, hogy munkát találjak, ráadásul olyat, amit szeretnék is csinálni.

A legtöbb munkát a vendéglátásban lehet találni. Ez az egyedüli, amit találtam és még nehezebb volt, mint a hotel. Erőteljes fizikai munka volt. De igazából hajtottam afelé és kerestem végig, hogy hogyan tudok a vendéglátásból kitörni és szerencsém volt, hogy tényleg ezen a területen, gyerekek mellett elfogadják azt is, hogy tanuló vagy. Illetve valamennyire figyelembe vették, hogy van otthoni tapasztalatom és tanulmányom.

Mi volt a legnagyobb kihívás az elmúlt egy évben, amióta kint vagy?

Az előkészületek izgalmasak voltak.

A legnagyobb kihívás az volt, hogy elhagyjam a családot, hátra hagyni őket, úgy hogy nem igazán tudni, hogy mikor tudok visszamenni látogatóba. Nem gondolkozom egyébként visszaköltözésben, de látogatásban igen.

Egyelőre még nem tudom azt mondani, hogy van egy biztos dátumom. Ez az egyik, amit kiemelnék, hogy még akkor is, ha támogató a család, akkor is nehéz. A másik pedig, hogy amikor még otthon voltam, bármennyire is nem feltétlen a turizmusban képzeltem el magam, de volt egy olyan pozícióm, ami biztos fizetést adott, biztos munkának éreztem. Ha nem is kerestem jól, de azt mondtam, hogy meg tudok állni a lábamon és egzisztenciálisan vagyok valahol, amit fixnek érzek.

Ez felborult azzal a ponttal, ahogy kijöttem. Kezdve ott, hogy ugye itt nincsenek olyan kapcsolataim, akiket esetleg fel lehet keresni, hogy tud-e valamilyen munkát adni? A barátnőméknek voltak kapcsolataik, de egyik sem jött össze valamiért.

Elég nehéz elindulni. Ha viszont már elindultál, utána már egyszerűbb és lehet váltogatni, csak az első lépés az, ami nagyon nehéz.

Illetve, hogy nagyon alább kell adni. Nekem is volt ebben részem, hogy nem akartam egy bizonyos pont alá menni a munkakeresés tekintetében. Nagyon nem akartam vendéglátózni! Tudtam, hogy ez az egyik, amiben lehet találni munkát, de nagyon nem akartam. Ezzel nagyon sok idő elment, hogy kerestem-kerestem és sehol máshol nem találtam. Aztán egyszer csak be kellett látnom, hogy nincs más út és akkor bevállaltam. Tudod, mint amikor egy menedzser pozícióból kijön ide valaki, vagy akár Londonba és az aljáról kell kezdeni.

Egy kicsit ilyen érzésem volt nekem is. Lenyelni a gyomrost. Aztán ezen valahogy túl lettem, amikor végre azt tudtam mondani, hogy megélek abból, ha csak a gyerekek mellett dolgozok. Egy ideig párhuzamosan futtattam a kettőt, nem mertem otthagyni az éttermet, mert az biztosabbnak tűnt. Nehogy az legyen, hogy akkor két szék közül a földre esem. Viszont végig bennem volt, hogy ott akarom hagyni, úgyhogy törekedtem arra, hogy minél inkább beépüljek a jelenlegi céghez, ahol most vagyok.

Velük nagyon nagy szerencsém van. Ez egy ”in home care education”-ra specializálódott cég, házi tanításnak tudnám fordítani. Az a lényege, hogy én, mint óvónő megyek ki a család otthonába és ott tanítom a gyerekeket. Igazából ugyanazt csináljuk, mint egy óvodában, játszunk, foglalkozásokat tartunk, csak nem intézményes kereten belül és nem 25-30 gyerekkel, hanem maximum hárommal. Ez a cég nem állami kézben van, de az állam támogat bizonyos szülőket, akiknek erre szükségük van az ilyen jellegű szolgáltatásra.

Az egyik dolog, amit szeretek benne és ami egyben nehézzé is teszi, hogy nem egy helyen dolgozom. Attól függően, hogy melyik családnál dolgozom, megyek a városon belül mindenfelé. Ez azt jelenti, hogy kb. busszal, vonattal másfél órás távolságokra megyek el. Olyan helyeket kapok, amik ezen belül vannak. Ez azért jó, mert nem vagyok helyhez kötve, hiszen ez az egyik dolog, ami nekem sokszor nehéz volt otthon. Ez így jó, mert a várost is megismerem, sok helyen járok, felfedezem a dolgokat, még ha csak munkába menet is.

Az is mindig más, hogy mikor kezdek, ez mindig a család igényeihez van igazítva. Az is változó, hogy hány órás műszakokat kapok, nem mindenkinek van szüksége egész napos felügyeletre, hanem vannak olyan családok, akiknek iskola előtt vagy iskola utáni foglalkozások kellenek. Próbáljuk úgy szervezni, hogy minél többet legyek egy családdal és az utazással ne menjen el annyi idő. A legjobban azt szeretem, ha 2-3 éves korú gyerekekkel vagyok. Az a profilom, úgy érzem. Ez is változó, hogy hány éves a gyerek, nem nagyon tudom befolyásolni, hogy kit kapok. Viszont én építem fel a napot, hogy mit fogunk csinálni. Van egy óvodavezető, akik a programokért felel, de egyelőre még saját magunknak írjuk meg a programot, hogy mit fogunk csinálni, milyen foglalkozást tartunk.

Az is változó, hogy hogyan telik egy nap, mert van olyan gyerek, amelyik nem alszik napközben, akkor úgy kell igazítani az egészet, hogy 8 órán keresztül csak a gyerekkel vagyok. Ha olyan gyerekem van, aki mondjuk alszik 2 órát napközben, az nekem 2 óra szünetet jelent. Ott vagyok, de aktívan nem dolgozom. Ez változó, rugalmas, ezt szeretem benne, hogy mindegyik napom máshogy néz ki. A nehéz az benne, hogy sokszor este 8-ig is dolgozom, akkor este 10-re érek haza. Ez annyira nem jön be, de úgy érzem, hogy addig, amíg nem fixálom itt a helyzetemet, addig nem igazán tudok mozogni e tekintetben. Lehetne kérvényeznem, csak nem éri meg, mert akkor beszűkülnek a lehetőségeim.

A hétvégéim alapvetően szabadok, volt rá eset, hogy voltak műszakjaim, de az dupla pénz, erre figyelnek, hogy azt meg is fizessék. De ez nagyon ritka, talán kétszer fordult elő összesen, mióta náluk dolgozom. 20 órát dolgozhatok összesen, hétfőn, kedden suliban vagyok, így általában szerdától péntekig oszlik el. Ha van két 10 órás műszakom, akkor az csak két napot jelent és akkor a harmadik szabad.

Az iskolarendszer itt sokkal lazább, nagyon könnyedén lehet venni az akadályokat. Aki az otthoni rendszert kibírta az itt nagyon könnyen tud boldogulni, mert tényleg más. Nincs magolás. Az én sulimban „open book”-os dolgozatok vannak, nem az van, hogy mindent fejből kell tudnod és leírnod, hanem inkább a gondolkodásra ösztönöznek, hogy saját ötleteid legyenek. Kíváncsik a véleményemre, hogy én ezt a szituációt, hogy oldanám meg. Igazából nincs rossz válasz, ha a kereteken belül maradsz. Ilyen szempontból nagyon más.

Azért is döntöttem emellett, hogy ugye úgymond elölről kezdtem az egész tanulást, mert így egy teljesen más perspektívát ismerek meg. A tanulással pedig meg is ismerem a rendszert. Ha teljesen át tudtam volna konvertálni az otthoni papíromat és csak elkezdeni a munkát, akkor nagyon sok fogalmam nem lett volna róla, hogy hogyan is működik az itteni rendszer.

dscn2129.jpg

A társaság hiánya nehéz. Nehéz kapcsolatokat kialakítani, sokan egy-két hónapra, fél évre jönnek, aztán haza mennek. A nyelv is hozzátesz, hogy nem mindenki van ugyanazon a szinten, nem tudja úgy a gondolatait megosztani. Mindenki ezerrel teper, hogy túléljen, nincs ideje arra, hogy programokat csináljon. A kulturális és társasági életem meghalt, amióta itt vagyok. Az különösen nehéz volt benne, hogy mielőtt kijöttem, akkor viszont otthon még sok búcsú partym volt, ez kb. tartott két hónapig mielőtt eljöttem. Ahogy kijöttem ez megszakadt, ez kicsit sokkoló volt. Ezt nem nagyon tudom pótolni. A barátnőm, aki kint van, neki is van élete. Az hogy ő itt van, az nem jelenti azt, hogy minden nap találkozunk. Ez még egy nehéz dolog.

Van, amikor azt érzem, hogy a nehezén túl vagyok, van, amikor visszajön, hogy nehéz. Azt valahogy nem tudom elképzelni, hogy visszamenjek, illetve ha visszamennék, mit csinálnék. Amikor otthon voltam és azt képzeltem el, hogy kijövök és mit fogok csinálni, akkor arra voltak képeim. Fordított esetben most jelenleg nincsen semmi.

A nehézségekből tudsz tanulni. Ha minden az öledbe hullik, abból sok mindent nem lehet tanulni.

A nyelv mennyire volt nehézség?

Nem a nulláról kezdtem, de nagyon nehéz volt.  Azt mondták, akik figyelték a nyelvtudásomat, hogy erős, de én sosem éreztem annak. Még most sem érzem erősnek, illetve jónak.  Korábban, amikor a turizmusban dolgoztam, ott is sokat beszéltem angolul. Ez is volt a munkakeresésnek egy nehéz fázisa, hogy ők sem feltétlenül hiszik el, hogy jól beszélsz angolul. Nem biztos, hogy nekik az a szint elég. Én ugye angol sulival kezdtem és az jót tett abból a szempontból, hogy ott sok mindenre megtanítottak. Viszont utána is úgy éreztem, hogy többet beszélek magyarul, mint angolul, hiába vagyok itt.

Amikor ténylegesen elkezdtem dolgozni, akkor fordult ez át. Ez adott egy löketet és azzal szerintem fejlődtem is. Most meg már azon a fázison vagyok, hogy érzem a hibáimat és frusztrál csomószor az, hogy ezt tudom, hogy hogy kellene mondani, de ha gyorsan kell valamit elmagyarázni, akkor belefutok saját magamba és fogom a fejemet, hogy ezt miért így mondtam? A frusztráltság még mindig bennem van, hogy egy éve itt vagyok és miért is nem tudom ezt így jobban. Ez valószínű még elég sokáig bennem lesz. Nagyon sok a külföldi itt, a bevándorló, szóval, ha beszélgetek is angolul, akkor sem feltétlenül jelenti azt, hogy egy 100%-osan tökéletesen angolul beszélő valakivel fogok beszélgetni. A legnagyobb esélyem arra van, hogy bevándorló lesz ő is. Ezért mondtam azt, hogy a suliban, ott végig angolul kellett beszélni, mert más lehetőség nincs, de mindenki tanulta nyelvet. Nem mondanám azt, hogy nagyon magas fokon folyt ott a beszélgetés. Most pedig a munka során egyrészt a főnökömmel sokat kell beszélnem, ő teljesen ausztrál és elég sok család, akihez megyek, ők is ausztrálok. Úgyhogy ez így segít, hogy mozgok olyan körökben, akik ténylegesen angolul és jól beszélnek. 

Amikor kijöttem nehéz volt megszólalnom. Értettem, amit mondtak, de nehezemre esett megszólalni. Ezt nem lehet kihagyni. Nincs más választás, csak előre.

Mik a további célok? Mennyire látod előre a karrieredet, a terveidet? 

Még 9 hónap innentől kezdve, a suli szempontjából szerintem nem lesz nehézség. A munka is úgy néz ki, hogy beindult, viszont azt nem tudom, hogy a jövőben hol maradok. Volt róla szó, hogy a cég, akiknél dolgozom, szponzorálnak (Be kell vállalni, hogy fix ideig náluk dolgozok, de cserébe támogatnak és kapok teljes munkaidős vízumot), de ezt még nem tudom. Mivel ők is egy új cég, így keresik a lehetőségeket, hogy egyáltalán hogyan tudnának támogatni. Ha ez sikerülne, az nagyon jó lenne, mert akkor jövőre valamikor kapnék egy olyan lehetőséget, hogy teljes állásban dolgozom, az anyagilag nagyon nagy segítség lenne. Azzal ugye előre lépnék afelé is, hogy a letelepedéshez közelebb kerülök.

Ha nincsen szponzorálás, akkor a suli befejezése után jelentkezhetek egy két éves ún. graduate visa-ra, ami egy tréningszerű vízum, ami a szakmai tapasztalat megszerzésére irányul. Ez két év után lejár, ha addig nem találok semmit, akkor utána vagy kereshetek egy újabb iskolát, ami megint pénz vagy haza kell jönni. Vagy férjhez menni.:) Amikor még otthon beszéltem egy ügynökkel, akkor azt mondta, hogy egyet tud javasolni, menjek férjhez.

Hihetetlen gyorsan eltelt ez az egy év, nem tudom, hogy hova szaladt. Annyira felpörögtek az események, hogy még gyorsabbnak érződik, mint egyébként.

img_3237.jpg

Mit tanácsolnál azoknak, akik szintén külföldi karrierváltásban gondolkoznak? 

Ne várjanak! Ne várjanak éveket!

Én 30 voltam, mikor megléptem. Ha most visszagondolok a németországi évemre, akkor ott kellett volna egy olyan döntést hoznom, hogy onnantól tovább valamerre. Ha nem is Németország, de onnan valahonnan tovább és nem visszalépni.

20 évesen könnyebb volt otthagyni a családot, barátokat és nem is voltam annyira messze. Európán belül 2 óra repülés és otthon voltam. Azt most így visszagondolva kicsit bánom, hogy akkor nem léptem és hogy 10 évet vártam arra, hogy akkor most újra lépjek.

Nehezebb volt most elindulni. Sokkal-sokkal nehezebb. Mondanám azt is, hogy nemcsak a család lett nagyobb az évek alatt - született 3 unkahúgom és 1 unokaöcsém - de a baráti köröm is nagyobb lett, amit innen nehezebb fenntartani. Illetve nem ugyanaz, mint amikor én is otthon vagyok és tudunk találkozni. Ez viszont mind a szállodás múltamban alakult ki, amiért nekik nagyon hálás vagyok. Ezt így nehéz volt otthagyni.

Azt mondanám, hogyha valaki azt érzi, hogy menni akar, akkor lépje meg. Minél hamarabb. Minél idősebb vagy, annál több gyökeret eresztesz. Amikor kirepülsz a családi fészekből, akkor még mész bármerre, aztán az évek alatt növesztesz gyökereket és ezeket nehéz kitépni. Felépítesz magadnak az évek alatt valamilyen egzisztenciát, valami kis életet, amit elképzeltél. És akkor azt úgy egyszer csak felborítod. Ez mondjuk minden karrierváltásnál így van. Ha valami új felé nyitsz, akkor teljesen váltanod kell és minden másképp lesz. Itt viszont az is szerepet játszik, hogy ekkora távolságot kell áthidalni, mindenféle szempontból.

A nehézségek ellenére is még mindig azt mondom, hogy látok magam előtt egy célt, amit otthon nem igazán láttam. Hiába volt stabil helyem otthon, nem igazán láttam azt, hogy hova tudnék ebből fejlődni. Itt viszont látok magam előtt valamit. Hogyha itt beépülök, jól meg tudom alapozni az életemet, akkor talán több lehetőségem lesz a jövőben.

Van egy elképzelésem, hogy hova lépnék tovább. Mert, bár nagyon szeretek gyerekekkel foglalkozni, de valahogy kicsit azt is érzem, hogy több van bennem ettől. Itt kint, ha egy szakmában dolgozol pár évet, van rá lehetőség, hogy a tudásod átadd másoknak is. Ehhez itt nem kell sokat tanulni, nem kell egy konkrét tanári képesítést megszerezni. Elegendő egy másik képzést elvégezni és akkor abban a szakmában, amiben te dolgozol, azt taníthatod. Van egy ilyen elképzelésem, de ez még nagyon a jövő és képlékeny. Az jó, hogy van ilyenre lehetőség. Otthon tanári képesítés nélkül nem taníthatsz.

A képekért külön köszönet Krisztinek!

 

A bejegyzés trackback címe:

https://multiszokeveny.blog.hu/api/trackback/id/tr9815272410

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.