Onnantól, hogy egyszerre két munkám volt, elég nehéz volt mindenre időt találnom. A főállásom fix volt, ott nem volt túl sok játékterem időt nyerni és nem is az a típus vagyok, aki elsunnyogja a munkát. Itt annyit tudtam tenni, hogyha este volt coaching ülésem, akkor aznap korábban kezdtem, hogy hamarabb el tudjak jönni. Voltak olyan esték, amikor két ülésem is volt, ilyenkor este fél 10 körül értem haza.

Emellett fontos volt, hogy a magánéletre, családra, barátokra és a saját kis dolgaimra is legyen időm. Vagyis jó lett volna, de nem mindig úgy sikerült.

Mivel egész nap ültem az irodában és utána este is, éreztem, hogy a mozgás talán még inkább szükségessé vált. Nem tudom Ti, hogy vagytok vele, de én az egész napos üléstől már rosszul voltam. A testünk egyébként semerre van kitalálva, de tudom, hogy ez sokszor nem választás kérdése, hogy ki mennyi ideig van ebbe bele kényszerítve.

Annak ellenére, hogy ez az egész egy folyamatos logisztikai szervezést igényelt, mégis azt éreztem, hogy töltődöm. Mert a coaching visszahozott valamit az életembe, vagyis a munkámba. Újból tudtam lelkesedni, volt siker élményem.

Élveztem azt, hogy ez a saját kis vállalkozásom. Ahol hozhatok döntéseket, kalkulálhatok az időmmel. ( Természetesen figyelembe véve az ügyfelek igényeit is. ) Mindemellett igencsak tágított a komfort zónámon, mert ez egy másfajta működést, proaktivitást is igényelt.

A coaching folyamat szempontjából pedig ki kellett alakítanom, meg kellett találnom a saját hangomat, stílusomat. Talán ez volt a legnehezebb, mert sokszor megkérdőjeleztem magam és ezt az egészet. Viszont az, hogy belevágtam- immáron 3 éve- adott egyfajta biztonságérzetet. Mert ugye, ez az egész dolog onnan indult, hogy éreztem, hogy a multi nem az én világom, csak akkor még esélyt sem láttam rá, hogy esetleg máshogyan is boldoguljak. Ez egyébként egy nagy buktató, hogy ott abban a közegben szinte csak olyan emberekkel találkozol, akik azt gondolják, hogy másból nem lehet megélni. Olyan ez, mint egy ”aranykalitka”. Az ajtaja nyitva van, de nehéz belőle kirepülni. Aki hasonló helyzetben van/ volt, ajánlom, hogy kezdjen el olyan közösségeket, meetupokat keresni, látogatni, ahol inspirálódni tud. Mert igenis vannak tök jó példák és ezek a sztorik segíthetnek.

Ahogy telt az idő és párhuzamosan futottak a munkák, kezdtem érezni, hogy ennyi mindent bizony nem tudok egyszerre csinálni, pedig nagyon jó vagyok a multi taskingban. Bármennyire is optimalizáltam a dolgokat, mindig volt, amire nem jutott idő. Valaki egyszer azt mondta nekem, hogy biztos azért érzem ezt, mert túl sok minden fontos. Lehet igaza volt, viszont ahogy kimatekoztam, hogy naponta mire hány óra megy el, arra jutottam, hogy az a kb. 8-10 óra, amit a multiban töltök (utazással együtt) veszi el a legtöbb időt azoktól a dolgoktól, amiket igazán szívesen csinálnék.

Időközben sikerült megszabadulnom a lakáshitelemtől, ami igazán felemelő érzés volt. Végre ilyen szempontból szabad voltam! Így a hitel már nem kötött, viszont kinulláztam magam, úgyhogy következett egy újabb hajrá, hogy újra legyen egy kis megtakarításom. Így ez volt utána a ”visszatartó erő”, amiért még mindig kitartottam és szorgoskodtam a főállásomban is.

Idén tavasszal jött el annak az ideje, hogy meghoztam életem talán eddigi legnehezebb döntését és felmondtam. Otthagytam a biztos, kiszámítható állásom.  Viszont megléptem és így már sosem lesz az bennem, hogy „mi lett volna, ha felmondok?”

 Az előtte levő hónapokban, már tényleg csak a fizetés tartott ott. Azt éreztem, hogy bár a bankszámlámon nő az összeg, viszont a kreativitásom, a lelkesedésem elveszett. Túl fiatal vagyok még ahhoz, hogy beálljak az „ez van, ezt kell szeretni” sorba.

Egyszer egy barátnőm a saját karrierváltása kapcsán mondta azt, hogy „nincsenek végleges döntések, meg kell próbálni, megtapasztalni és utána még mindig lehet mást csinálni”. Értettem, amit mondott, viszont még nem tudtam beépíteni ezt a saját történetembe. Viszont ez a fajta szemlélet, amit ő mondott, segített számomra is „enyhíteni” a döntésem súlyát.  

Szóval így esett, hogy kicsivel több, mint egy hónappal ezelőtt leadtam a laptopomat, belépőkártyámat és a céges telefonomat és 13 év után kirepültem az aranykalitkából.

Hogy milyen érzés? Furcsa, szuper és egyszerre ijesztő is.

Én az a típusú ember vagyok (vagy voltam?) Aki szereti előre tudni mi fog történni. Most csak pár dolgot tudok, vannak tervek, de tuti biztos nincsen. Egyelőre ízlelgetem ezt az állapotot:)